Magyar szemmel a XX. században

Ahogy én láttam

Ajánlom ezt a visszaemlékezést szeretett feleségemnek,

Icának,

aki hűséges élettársam volt a száműzetés évtizedeiben,

boldog házasságunk hatvanadik évében.

Előszó

Szegeden születtem 1914. október hó 6-án. Édesapám nemescsói Dr. Török Béla ügyvéd, édesanyám, ittebei Kiss Katalin. Mind a két ágon őseim között volt egy-egy aradi vértanú: Török Ignác és Kiss Ernő.

Iskoláimat is szülővárosomban végeztem, és 1936-évben fogadtak jog és államtudományi doktorrá, ’summa cum laude’ kitüntetéssel, a Kolozsvárról ideszakadt Ferenc József Tudományegyetemen.

Egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg Láng Icával, aki a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolájának hallgatója volt. Nagy volt a szerelem közöttünk, és 1940 őszén meg is esküdtünk Budapesten, a Szent István bazilikában.

Az egyetemi tanulmányok befejezése után azonban bevonultam az egyéves önkéntes katonai szolgálatra. Leszerelésem után két évig Berlinben éltem mint állami ösztöndíjas, az ottani Collegium Hungaricumban. Ezekben az években ott államjogi tanulmányokat folytattam, részben már a kir. igazságügy-minisztérium megbízásából.

Ekkor már döntöttem pályaválasztásomat illetően és megkezdtem joggyakorlatomat a szegedi járásbíróságon. Az egységes bírói és ügyvédi vizsgát kitüntetéssel végeztem és 1942-ben budapesti királyi büntetőtörvényszéki bírói kinevezést nyertem. Meghívtak szolgálattételre az igazságügy-minisztériumba. Itt évekig a jogi véleményező ügyosztályon dolgoztam, és később Antal István és Vladár Gábor miniszterek mellett személyi titkárként működtem.

1944 őszén, harmincadik születésnapomon, a tiszti bevonulási parancs következtében újra egyenruhát öltöttem és nyilvántartási lapom szerint: hadiszolgálatra bevonultam. Beosztásom olyan lett, hogy kis családomat is a visszavonuló alakulattal tovább tudtam vinni. Így sodródtunk Bajorországba. Ekkor már három kisfiunk volt: László, Béla és András.

Keserves németországi évek után Ausztrália elfogadta a jelentkezésünket, és immár több mint ötven éve élünk a Csendes Óceán partján, Sydneyben.

Először könyvelöi tanfolyamon képesítettek mint hites könyvszakértőt, de aztán újra elvégeztem a jogot és munkás életem utolsó két évtizedét ügyvédként töltöttem. Fiaim is felnőttek, és tizennégy unokánk van.

Így, életem alkonyán, talán érthető, hogy emlékezem a múlt eseményeire, és szeretném gondolataimat átadni az utódoknak.

Mindenesetre hangsúlyozni szeretném, hogy visszaemlékezéseimet nem tekintem szaktörténelmi munkának. A kortárs meglátásai ezek, de talán ebben az értelemben a későbbi történetíró szempontjából forrásmunkának is tekinthető.

Azokhoz a százezrekhez tartozom, akik a messzi idegenben sem szűntünk meg magyarok maradni és minden igyekezetünk az volt, hogy talán egyszer hozzájárulhatunk majd a magyarság megújulásához.

Ezért visszaemlékezéseimben elsősorban is igyekeztem felvázolni annak a negyedszázadnak az igaz történetét, amelyet az orosz megszállás alatt csak rágalmaztak.

Utat szeretnék azonban mutatni a jelenlegi világhelyzetben is. Nekünk, akiket szétszórt a Sors a világ minden tájára, talán kitágult a látókörünk, és ezért reméljük, hogy segíti majd ez a könyv is az otthoni gondolkozót.

Végül azonban azért írtam meg ezt a visszaemlékezést, hogy szerény emléket állítsak a XX. század magyar száműzötteinek, akik elvesztek a magyar jövő számára, és részesei a második világháború súlyos magyar veszteséglistájának.